Zsigai Klára:Mikor már semmid nincs...

Zsigai Klára

Mikor már semmid nincs...


Mikor már semmid nincs,
Hiába nyúlsz érte,
Beletörődve el kell viselned kegyetlen sorsod,
Mit kényszerből Szülővárosod hazugsággal,
Kijátszással, életedet tönkretéve,
45 évre visszamenőleg rád erőltet.
Bizonygatnod azt kell, mi mindig a tiéd volt,
Mindened elvennének, jogod, igazad keresed,
Sorsod senkit nem érdekel!
Rémálom gyötri napjaid, menekvés, remegés,
Izzadás, mély álmodból segítségért kiáltanál.
Nem jön ki torkodon hang, fejed eltorzul,
Hívó szavad senki nem hallja,
Talán nem meri, vagy hallani nem is akarja!


Védtelenül megsebzett életed,
Teher súlya alatt, elviselhetetlen!
Nincs Ember ki,
Kegyetlen szintedre ereszkedjen,
Bátran, önzetlenül felvállalja,
Kezét feléd, Neked nyújtsa,
Hátha adni, Segíteni kellene!


Felhő, füst, homály és köd,
Mi beszorult, csöpp baba agyukba,
Azoknak, kiknek felelni kellene,
Igazság egekig nyúló,
fény lángját, vinni, hirdetni,
Utat mutatni kellene!


Nem kesergek,
Nekem már nem szabad, eddig kibírtam,
Már nem kell a múltam!
Sírva, meggyötörve,
El kell mondanom,
Ilyen az élet jó magyar módra!


Sötétben, zsíros szálló füstbe,
Vakon könnyező szemmel,
Igazságot végre megtalálni ?
Magamnak kell felállnom,
Szembenéznem,
Miden rosszal szembe!
Várom a megváltó,
Igaz szónak hitelt adó választ,
Szememről megkövesedett könnyem,
Letörlöm, hiszem, vannak még
Remény foszlányok!


A Nagy Ők!
Körbemutatnak, felelősséget,
Tetteikért fel nem vállalnak.
Életeket tönkre tesznek,
Embert semmibe nem vesznek!
Ők a Nagy Hivatal a megfélemlítés,
Magas iskoláját kijárva.


Tudjuk jól, az élet mulandó,
A sors kereke forog ,
halad egyre tovább,
Eddig fent volt, nekünk lent!